Szakmák és hivatások jönnek-mennek, ahogy a világ változik. Az eszközökkel és lehetőségekkel együtt alakul át az ember szerepe, és ez a változás is egyre gyorsabban történik napjainkban. Évszázadokkal ezelőtt egy szakma vagy művesség generációkon át ugyanarra a tudásra és eszköz háttérre támaszkodott, míg ma már az 5-10 éves technológiák és ismeretek sokszor elavultnak számítanak. Ennek fényében komoly kérdést jelent számomra, hogy mit jelent a 21. században asztalosnak lenni.

Egy csipetnyi romantikát behozva már látom is magam előtt a félhomályos műhelyben a százesztendős gyalupad fölé görnyedő mesterembert, aki viseltes kezeivel a nagyapjától örökölt kézi gyaluval dolgozik az évek óta padláson száradó deszkákon. Mögötte a falon lógnak a kopottas vésők és fűrészek, a családi szerszámok. Érthető, hogy sokan őket tartják az igazi mestereknek, akik egy életen át tanulták és művelték a szakmát, örökölték és adták tovább a tudásukat. Meglehet, hogy sok munkájuk még ma is ékes dísze egy antik gyűjteménynek vagy kiállításnak. Remekművek. Mestermunkák. Műtárgyak. Kár, hogy szép lassan eltűnik ez a szakma is… gondolhatnánk könnyedén.

De mi lenne, ha hasonló korból jött orvos kezei alá kellene befeküdni, mondjuk egy rutin vakbélműtétre? A jó esetben forró vízben fertőtlenített kések alá, a fogak közé szorított puhafa harapórúddal csillapítva a fájdalmat. Nyilván nem egy kategória a kettő, mégis ez a párhuzam rávilágít, hogy ha konyhabútort akarok, akkor modern eszközöket és anyagokat ismerő szakemberhez akarok fordulni, és nem feltétlenül szempont, hogy áll a véső a kezében. Tovább haladva ezen a vonalon hamarosan oda jutunk, hogy 

egy asztalosnak két gépre van szüksége: egy laptopra és egy akkus csavarbehajtóra… és nagyot nem is tévedünk.

Szeretem a kettősségeket. Valahogy mindig közelebb visz a valósághoz, amikor látszólag ellentmondásos dolgokban teljesedek ki. Nincs ez másként az asztalos léttel sem. Kezdő vállalkozóként sokaktól kaptam azt a tanácsot, hogy döntsem el mivel akarok foglalkozni, szűkítsem a tevékenységi körömet, mert minden munkára nem lehet berendezkedni, gépeket fenntartani vagy piacot építeni. Szép lassan ez az útkeresés egyetlen tényszerű kérdésre redukálódott: tömörfa vagy forgácslap? A kettő együtt nem megy. Nem mehet. Nem mehet jól. Nem mehet elég jól.

Mostanáig sikerült elmenekülnöm a választás elől. Bő két év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy döntésre jussak, és úgy tűnik, hogy ha az embernek van elég megrendelése, akkor nincs ideje ilyesmin gondolkozni. Helyette egyszerre építem a laminált forgácslapos ellátási láncomat és a tömörfa megmunkáló infrastruktúrát, és jelentem: elférnek egymás mellett. Csak jó nagy műhely kell.

Persze erre is lehet mondani, hogy két ló – egy fenék, meg lemaradok a többiektől, de az igazság az, hogy nehéz olyan versenyben veszteni, amiben az ember nem indul el.